Caramel és Gáspár Laci egy-egy ismert dalából idézek egy teljesen ideillő részletet, mely most azért érzi aktualitását, mert mint köztudott, az MTVA megrendezi jövőre A Dal című műsort, de a fődíj már nem az Eurovíziós Dalfesztiválra való kijutás lehetősége lesz. Sokáig hallgatás volt arról, hogy ez automatikusan a visszalépésünket jelenti-e, de a méltán szeretett állami médiaóriás hallgatott, és hallgat mai napig is mindenről, ám a nemzetközi versenyszervezők lehozták a részt vevő országok listáját, melyből kiderült, hogy ugyan egy év kihagyás után Bulgária és Ukrajna visszatér, viszont Montenegró mellett Magyarország nem küld énekest a rotterdami kontinensversenyre. Ebben a blogbejegyzésben ennek a döntésnek az okait, a hátterét, az ide vezető utat és a lehetséges jövőt próbálom boncolgatni rövidebb-hosszabb formában.

Amiben bízom nem csak Vízió, ugyanis ez a verseny több mint három májusi este, ahol európai országok (és Ausztrália) együtt énekelnek, hogy a végén a legsztereotipikusabb formával élve, mindenféle píszí és baráti szavazgatásoknak köszönhetően legyen egy nyertes, akire ráhárul a következő verseny minden szervezési feladata és az ezzel járó költségek. Legalábbis aki nem él tíz éve ebben a buborékban, az nem tudja, hogy itt mi minden van a dolgok mögött, hogy ez sokkal több ettől: egyszerre szól a békés egymás mellett élésről, a zene szeretetéről, a toleranciáról, az elfogadásról, a sokszínűségről, az európaiságról, hogy Lisszabontól Bakuig és Reykjavíktól Vallettáig igazából ne legyen semmi határ és akadály, ami közénk, emberek közé áll. Ugyanis a zene az a nyelv, amivel megérthetik egymást azok is, akik bármilyen világnézeti dologban nem értenek egyet egymással, ha akár egy kicsit is nyitottak vagyunk a másikra – ezt a versenyt pedig pont ilyen célból hozták létre 1956-ban. Ugyan ezek mind szép elvek és magasztos gondolatok, de vannak országok, ahol egyáltalán nem, vagy csak nyomokban találhatóak meg a helyi popkultúrában. Az igény az valószínűleg mindenhol meg lenne rá, de azt tudni kell, hogy sosem az emberek döntenek, hanem a fejünk felett törnek pálcát, legyen szó bármiről. A jelenlegi magyar politikai elitnek, és ezzel együtt a kormány által finanszírozott közszolgálati médiának sem érdeke egy olyan versenyen részt venni, ami olyan értékeket vall magáénak, amit Ők egyáltalán nem. Az Eurovíziós Dalfesztivál sosem volt egy ostorcsattogtató, mélyen nemzeti érzelmű verseny, ettől mindig is liberálisabb volt az üzenete, amit közvetíteni akart. Az elmúlt évek sikerei, és az, hogy minden egyes részvételünkkor 2011 óta ott voltunk a döntőben, nem adhatott okot rá, hogy teljesen száműzzék A Dalból a nemzetközi versenyt (habár a megnevezésében 2017-ben már csak így utaltak rá, és véletlenül sem a szóismétlés elkerülése végett nem mondták ki, hogy Eurovízió). Idén viszont megszakadt a magyarok sikersorozata, ugyanis az újrázó Pápai Jocinak nem sikerült a kijevi bravúrt megugrani, sőt, Az én apám című dalával a döntőbe sem jutott be idén májusban. Nem hinném viszont, hogy mindez véletlen lenne. Konteószagú dolognak tűnhet, de bőven megalapozott tények is állnak mögötte: 2014-ben Conchita Wurst győzelmét követően átértékelték a mindenhez is értő nagy fejesek a tévénél, hogy hol és hogyan kell kezelni az egész eurovíziós dolgot magyar berkekben. 

2014-ig egy tökéletes országimázs építés volt szerintük ez a verseny, jó nemzetközi platform a magyar zene bemutatására külföldön. Gondoljunk arra, hogy ByeAlex dala Litvániában slágerlistás lett, Kállay Saunders eurovíziós versenyszáma számtalan országban szerepelt igazán előkelő helyen a rádiós játszások szerint, Wolf Katit még mai napig hívják fellépni külföldre, legyen az Stockholm, Bécs vagy akár Helsinki. Minden előadó, aki kijuthatott a nemzetközi porondra, nem kevés külföldi rajongót szerzett, ami rengeteget dobott a karrierjükön. Ám jött a törés, a kiesés Izraelben. Továbbra sem hinném, hogy ez véletlen lett volna. Nyílt titok már évek óta, hogy A Dal zsűrije úgy manipulálja kénye kedve szerint a végső eredményt, ahogy akarják, vagy legalábbis ahogy fentről kiadják nekik az ukázt. A döntő legjobb négyese közé mindig csak olyan előadókat vagy zenekarokat választottak, akik közül biztosak voltak benne, hogy a közönség majd úgyis azt az egyet választja, aki nekik is a kedvencük, akiket Ők szeretnének az Eurovízió színpadán látni. 2017-ben Tóth Gabi volt a nagy közönségkedvenc, aki nem juthatott az utolsó fordulóba (képen). Tavaly Horváth Tamásnak ért véget hamarabb a verseny, annak ellenére hogy a nézőknél magasan az egyik nagy kedvenc volt az ő Meggyfája. Idén pedig egyenesen két névtől is búcsúzhattunk a vége előtt: sem Szekér Gergő, sem a Kállay-Saunders András féle The Middletonz nem kapott lehetőséget arra, hogy a nézők döntsenek a sorsukról.

A szuperdöntőben teljesen egyértelmű volt, hogy nincs más forgatókönyv, csak Pápai Joci nyerheti meg A Dalt... ismételten. Nekem nem volt bajom a számával, mindig is szerettem, mai napig szívesen hallgatom – habár nem hinném, hogy ő volt a legjobb választás a nemzetközi színpadra. Itt fogalmazódott meg bennem, hogy szándékosan, irányítottan az MTVA azért akarta őt küldeni Tel-Avivba, hogy egy relatíve nagy név a hazai poppiacon – aki korábban szépen szerepelt az Eurovízión is – most lebőg, akkor az a versenyt minősíti majd és nem minket, mert magunkban a hibát sosem szabad keresni. Így is lett, hiszen a neki összerakott Tesco gazdaságos színpadkép nem igazán emelte a produkciót, és a lengyelek mögött 12.-ként pont lecsúsztunk a tíz döntőt érő hely valamelyikéről. A köztévénél dörzsölhették a markukat, kárörvendhettek, hogy akkor most meg lehet nyomni a katapult gombot és kijátszani a török kártyát – nem indulunk (soha) többé az Eurovíziós Dalfesztiválon.

Korábban három ilyen alkalom volt, hogy Magyarország úgy döntött, hogy nem küld indulót a versenyre: 1998-ban Charlie kritikán alul teljesített Birmingham-ben, amit követően nem csak 1999-ben nem indultunk, de egészen 2005-ig kellett a visszatérésre várni. A NOX ugyan szépen szerepelt akkor a versenyen, ám 2006-ban ismét nem voltunk ott a részt vevő országok listáján. A harmadik alkalom pedig 2010 volt, amikor pénzhiány miatt nem sikerült magyar versenyzőt küldeni Oslóba. 2011 és 2019 között minden évben Magyarország részvételével tartották meg a versenyeket, és mindösszesen csak idén fordult az elő, hogy a szombati döntőben nem léphetett fel az énekesünk. A negyedik visszatáncolásunknak pedig érdekes oka lehet, ugyanis pénz bőségesen lenne, csupán akarat nem társul hozzá. Természetesen ez sem lett így kimondva, de tisztán kiolvasható a sorok közül, amikor a közleményükben úgy fogalmaztak, hogy:

A műsor készítői úgy döntöttek, hogy jövőre az eurovíziós indulás helyett közvetlenül a magyar könnyűzene tehetségeit, az általuk létrehozott értékteremtő produkciókat segítik.

Viszont itt érünk ahhoz a ponthoz, hogy "hagyd meg nekem A Dalt"!: ez a műsor nem úgy indult, ahogy azt most megpróbálják eladni. Egy kevésbé a műveltségéről ismert random londoni fiatalember csupa nagybetűvel csak annyit mondana erre, hogy BULLSHIT. Belinkelem a műsor első évadának pályázati felhívását, pusztán csak azért, mert érdekes. Érdekes összevetni azzal, aminek indult és amivé mára lett: és itt nem arról van szó, hogy rossz dolog támogatni a hazai zenészeket. Dehogy. Sőt, kell is! De miért nem lehet az alapelveket megtartani? Ha már a "közmédia a dalfesztivál gazdája Magyarországon", akkor miért hagyják gazdátlanul az egész produkciót és csinálnak egy közönséges ürüt az egykor szebb időket is megélt nemzeti dalválasztó műsorból? Képzeljük el, hogy milyen lenne a Sztárban sztár, ha az énekesek nem öltöznének be, csak énekelgetnének híres dalokat. Vagy esetleg mennyire lenne izgalmas egy Gasztroangyal, ha Borbás Marcsi nem főzhetne benne semmit. Oda már el sem megyek, hogy hogy tudnánk elképzelni a Híradót a migránsok és Soros nélkül... Viccet félretéve, ennek a műsornak ez volt a központi eleme, a kvintesszenciája. Ugyan a színvonal a nézettséggel egyenesen arányosan romlott az évek alatt, de mégis pár százezer embert megmozgatott, mert érdekelte Őket, hogy ki lesz az, aki értünk énekel majd az Eurovíziós Dalfesztiválon. Ezek után kit fog érdekelni az egész? Azért kell majd szurkolni, hogy valaki begyűjtse a legtöbb Petőfi Zenei Díjat? Vagy hogy ki lesz az, aki majd énekelhet áprilisban a Szerencsszombatban, esetleg haknizhat öt-tízezer néző előtt a Család-barátban? Ez igen! Micsoda értékes nyereménycsomagot állítottak össze a szervezők: igazán kecsegetető. Sokkal nívósabb ez így, mintha májusban akár két estén is 150–200 millió tévénéző előtt bemutathatná a dalát és tovább öregbíthetné országa nevét. Az a baj, hogy nagy gond van a fejekben, és ne legyenek illúzióink, hogy csak egy egy éves szünetet tartunk most. Amíg ezek az emberek maradnak pozícióban és hoznak döntéseket, addig sem 2021-ben, sem 2022-ben... és ki tudja meddig nem lesz magyar énekes a versenyen. Még szerencse, hogy a nyáron megírtam, hogy mit lehetne a műsoron változtatni, hogy újra sikeres legyen. Azt az írást akkor nem csak az index2 hozta le, hanem a legnagyobb nemzetközi eurovíziós szakportál, a Wiwibloggs is lefordította angolra. Ennek ellenére a készítők szinte csak a szívét amputálták a formátumnak. Egy Facebook kommentelő nagyon szépen megfogta a lényeget a dologban:

Rendezzenek akkor itthoni sportrendezvényeket külföldi megmérettetés nélkül. Kíváncsi lennék, Katinka mit szólna, ha csak hazai medencében úszhatna a hazai versenytársakkal, a falábú focistáink pedig egymás között rúgdosnák a lasztit, ha ki is kerülhetnének az EB-re, itthon kellene maradniuk és legfeljebb hazai sportcsatornán több interjúidőt kapnának. Nagy nyeremény!!! Ha valakiknek szükségük lenne az országhatár átlépésére, azok a művészek, zenészek, hogy ne csak vendéglátós helyeken lépjenek fel, meg falunapokon, vagy a Woodstockot idéző Szigeten.

Az pedig csak a dolog netovábbja, hogy A Dal hivatalos Facebook oldalán özönlenek a dühítő reakciók a posztokra, és a kommentszekcióban mindenki értetlenül áll a helyzet előtt, mindenki a dalfesztivált hiányolja. A közszolgálati média újabb mélypontra ért. A nézői igények kiszolgálása eddig sem volt szem előtt tartva, de itt rendesen arcul köpték saját magukat. És a szomorú az, hogy megint csak beigazolódik az, amit már olyan sokszor elmondtam: ez az egész mindig lehet még rosszabb. Ebben az esetben annyi a szerencse, hogy engem már pont nem fog érdekelni hova süllyed az egész, én kiszálltam az egész Dal-dologból, viszont az Eurovíziót továbbra is követem, de sajnos innentől már nem ezen a felületen.