Holnap itt van szeptember elseje, és nem csak az új tanév köszönt be ránk, hanem az új eurovíziós szezon is, ugyanis az ettől a naptól megjelent bármelyik dal potenciális induló lehet a dalfesztiválon, illetve annak előválogatóin, ami a mi esetünkben A Dalt jelenti. Egy kicsit beleástam magam a témába (de inkább ki sem ástam magam belőle már 7 éve), és szemügyre vettem, hogy min illene változtatni a nem olyan távoli jövőben, hogy sikeresebb és népszerűbb legyen A Dal.

1. Zsűri vs. közönség

Mióta csak Dal A Dal, azóta teljesen szeparált, de legalábbis meglehetősen aránytalan a stúdióban ülő 4–5 ítész és a nézők beleszólása a végső eredmény kialakításába. Az első évben, 2012-ben annyira torz volt ez a megoszlás, hogy konkrétan a műsor végső győztesét is – ami a Compact Disco volt – a zsűri választotta ki. Külföldön az eurovíziós válogatókban nem igen van erre példa, hogy ennyire külön működne a szakma és a közönség a döntéshozásban. A legtöbb országban 50–50%-ban számít bele mindkét fél szava a végeredménybe, ami talán a legigazságosabbnak mondható, de nem ritka az sem, hogy a döntést teljesen rábízzák a tévé előtt ülőkre. (Ha köztudottan gyenge a nemzeti mezőny, vigye el a nép a bajt – hiszen ők választanak majd gyenge dalt, lsd.: Egyesült Királyság 2016: alapból döntősként 24. hely a 26-ból. Pozitív ellenpélda is van: Lengyelország idei dalát a közönség választotta ki, és a 8. helyen végeztek; a közönségszavazásban pedig az igazán előkelő 3. helyen)

Nálunk látszólag nem vált be a pontozásos újítás, hiszen mióta „a néző az ötödik zsűritag”, azóta Magyarország "csak" egy 20. és egy 19. helyet tudott hazahozni a kontinensdöntőkről. Nem mondanám, hogy ez egy rossz eredmény lenne (sőt, ott voltunk a döntőben, és ez is nagyon szép!), de egy ByeAlex-féle 10. helytől, vagy Kállay-Saunders András 5. helyétől messze elmarad. Ha a Duna szeretne veszélyesebben játszani, és ezzel feltehetőleg nagyobbat nyerni, akkor jövőre kizárólag a nézőkre bízza a döntést, de minimum lecsökkenti a zsűri 80%-os fölényét.
Csiszár Jenő és Wolf Kati választása volt 2012-ben a Compcat Disco:

2. A Dal nem egy kereskedelmi tévés tehetségkutató (Sőt nem is tehetségkutató, hanem eurovíziós nemzeti válogató!)

Megvannak azok a tipikus Megasztáros, X-Faktoros fordulatok, szövegek, hangulatfokozók? „Alig pár szavazat különbség van a továbbjutó utolsó két helyen”, vagy „úgy tudom, ezt a dalt a szerelmednek énekelted, igaz ez?”. Olyan, mintha ez csak Magyarországra lenne jellemző: abból táplálkoznak, ami házon belül található, pedig több van annál, és az emberek igénye is több lenne. Az újra, pontosabban a jó újra mindenki nyitott. A Dalnál éppen arra kellene a legjobban odafigyelni, amit olyan sokszor hangoztatnak a szervezők is: ne egy random kereskedelmi tévés idolshow-ba oltott erőlködés legyen, mert az nem kifejezetten nézőmágnes. Ennek ellenére ebbe a hibába sajnos sokszor úgy tűnik, hogy bele-bele esnek A Dal készítői. Meg kell nézni egy Melodi Grand Prix-t (Norvégia), Dansk Melodi Grand Prix-t (Dánia), vagy az Eurovíziós válogatók netovábbját, a svéd Melodifestivalent. Ezeket mindet egyesével a nagybetűs "Profizmus"-nak nevezik, és ehhez bizony még nekünk fel kell nőni.
Egy teljesen átlagos nyitány a 2012-es Melodifestivalen döntőjéből. A műsorvezetők megéneklik az az évi házigazda városát: a híres New York, New York másképp: Baku, Baku:

3. Műsorvezető – vendégműsorvezető

Egy dolgot le kell szögezni: Tatár Csilla olyan, amilyen. Sok embert megoszt a személye – ez tény, viszont ő a köztévé egyik legnagyobb húzóneve: megkerülhetetlen, hogy ne ő legyen a házigazdája egy ilyen nagyszabású szórakoztató műsornak. Az évek múlásával természetesen fejlődik, egyre jobban beleillik a díszletbe, még akkor is, ha olyanokat mond a látássérült Agárdi Szilvinek, mint hogy „Nézzük a tabellát”. A színvonalat és az érdeklődést lehetne emelni azzal, ha segítségül, afféle mankónak minden adásban egy úgynevezett vendégműsorvezetőt kapna Tatár Csilla. Ha nincs zsűri, akkor az adott heti vendégműsorvezető lehetne az, aki elviszi a címlapokat, és kapja meg a luxusgázsit (értsd úgy, mint tiszteletdíj). Mellesleg a gondosan, előre megírt gegek, poénok jobban hangzanak, ha nem minden héten ugyanazok próbálják meg azokat elsütni. Csak egy pár nevet emelnék ki példaként, akik szerintem elláthatnák egy-egy adást műsorvezetését: Borbás Marcsi, Hajdú B. István, Szulák Andrea, vagy esetleg Janklovics Péter. Mindannyian más karakterek, más nézőközönség, más miatt kedveli őket; bizonyára sok olyan ember megnézné A Dalt (aki amúgy nem!) csak azért, mert az egyik kedvenc tévés személyiségük műsorvezető benne. A vendégműsorvezetés már a Család barátban és a Talpra magyarban is sikeresen bizonyított: a következő miért nem lehetne A Dal?

3 és fél. Mi a helyzet Harsányi Leventével?

Egyszerűen ő megkapná a borzalmasabbnál borzalmasabb nevekkel illetett greenroomot (lihegő, melegedő, művészmegőrző, páholy... – agyrém!!). Ő beszélgetne a versenyzőkkel, illetve egyedül vihetné az Aftert és a Sztárcsetet, továbbá ő lehetne az online felület arca is. Ez a probléma is megoldva. Pipa.

4. Középdöntő? Minek az?

Kifejezetten statikussá teszi a műsort a köztes etap, az a bizonyos két középdöntő. Felesleges köröket kell újrafutni, és a nézettségi adatokban is meglátszik, hogy az már nem igazán mozgatja meg a nézőket. A zsűrit is kiégeti másfél másodperccel a döntő előtt. Szinte minden szempontból csak a hátrányait lehetne felsorolni. Az elődöntők szerepe is úgy értékelődne fel, ha nagyobb lenne a tétje: vagyis nem a középdöntőbe kell továbbjutni, hanem egyenesen a döntőbe, esetleg egy vigaszágra. A lehetőségek tárháza mondhatni határtalan, de tény, hogy számtalan ötletesebb, és izgalmasabb megoldást lehetne találni a döntőbe vezető útra, mint a jelenlegi középdöntős rendszert. Az én verzióm a négy elődöntő–egy vigaszág–egy döntő felosztás lenne. Az adások száma így is kijönne hatra, és cserébe még több izgalmat is el lehetne vele érni.
Saját minta a műsor lebonyolítására; sikeres nemzetközi példák vegyítése alapján:

5. Külső helyszín – Hello, Tüskecsarnok!

A döntő mindig a legfajsúlyosabb része egy ilyen műsornak: teljesen evidens okokból kifolyólag. A Dalnál pedig nem kisebb a tét, mint az Eurovíziós Dalfesztiválra való kijutás. Sok énekes, vagy zenekar nem azért jelentkezik a műsorba, mert feltett célja Európa legnagyobb színpadjára felállni, de ha idáig eljut valaki, akkor biztosan nem egyszer fut végig a fejében, hogy „mi van akkor, ha én vagyok az, aki kijut a nemzetközi versenyre?”. Hirtelen megnő a felelősség és a tét mindenki vállán. Egy ilyen terhet pedig azzal lehet enyhíteni, ha már a műsor döntőjére valamivel nagyobb megjelenési felületet és nyilvánosságot biztosítanak a számukra – ezzel mintegy készülve az Eurovíziós Dalfesztiválra. Az előző pontnál a figyelmesebbek kiszúrhatták, hogy kizárólag a döntőnél csillagoztam meg, hogy egy külső helyszínen kellene megrendezni az utolsó kört. A versenyzőknek nagy élmény lenne kimozdulni az 1-es stúdióból, a nézőknek pedig lehetőség lenne elmenni a helyszínre és élőben szurkolni, vagy csak egyszerűen szórakozni. A Tüskecsarnok (a képen) egy nem túl grandiózus, de egyáltalán nem kicsi komplexum Újbudán, az Infoparkban. Egy Dal döntő megrendezésére tökélestes lenne.

Ha már ennyi nemzetközi példával éltem eddig is, akkor most sem teszek másképp. Észtországban a dalfesztiválra való válogatás során a két elődöntő–egy döntő rendszert alkalmazza a helyi köztévé, az ERR. Az elődöntőket előre rögzítik egy stúdióban, bármilyen nagyobb felhajtás nélkül, míg a döntőt a 2002-es Eurovíziós Dalfesztiválnak is otthont adó, akár 10 000 fő befogadására is képes Saku Suurhallban rendezik, és a 2017 márciusi Eesti Laul döntőre már idén május óta lehet jegyeket venni. Hozzá kell tenni, hogy egész Észtországban nem laknak annyian, mint Budapesten, így szerintem egy 10 milliós Magyarországon nem kellene gondot okoznia, hogy hogyan töltik meg emberekkel a 4000 főt befogadni képes Tüskecsarnokot.

A már említett észt nemzeti döntő idén a Saku Suurhallban így nézett ki az egyik résztvevő dalon keresztül. Laura – Supersonic (2. helyezett). Ugye, hogy mennyivel eurovíziósabb hangulata van így a dolognak?

Bízom benne, hogy a szabályváltoztatások ellenére, vagy a jelenlegiek megtartása mellett is sikerül Magyarországnak ismételten egy igazán minőségi, vállalható produkciót kiállítani az ukrajnai dalfesztiválra. Az elmúlt hat évben mindig bejutott a magyar énekes, vagy együttes a döntőbe: legyen ez így 2017-ben is. Ha pedig az megvan, onnan a határ már csak a csillagos ég. A minta adott; ezek után nem lehet (és talán nem is kell) mást mondani, mint hogy: Hajrá Budapest 2018!

Akinek ezek után megjött a kedve A Dalhoz, az szeptember 4-én, vasárnap délelőtt 10.50-től az idei széria második középdöntőjét, szeptember 11-én 10.35-től pedig a döntőt nézheti újra a Duna World-ön.

Grafika, videók és képek forrása: Köztévé Blog, YouTube, kaltenberg.hu